A magyarföldi husáng (Ferula sadleriana LEDEB. 1844.) Magyarország ritka, fokozottan védett növényfaja. Az ernyősvirágzatúak (Apiales) rendjébe, az zellerfélék (Apiaceae) családjába, a husáng-nemzetségbe tartozó kétszikű növényfaj. A magyarföldi husáng preglaciális pannóniai reliktum-endemizmus, kizárólag a Kárpát-medencében, négy hazai és két, jelenlegi határainkon kívüli termőhelyen fordul elő. Legközelebbi rokonai Belső-Ázsia félsivatagjain, sztyepplejtőin élnek. Növényföldrajzilag a Matricum és a Transsilvaticum területén él.

Jellemzői: A magyarföldi husáng virágzó-termésérlelő példányai 1,5–2 m magasra nőnek, száruk erőteljes, hengeres, a szár felső harmadában rendszerint sok ágra bomló. Jellemző rá a felfújt levélhüvely (melyhez a szár magasabban fekvő részein levél nem is járul), és az erősen szárnyalt, többszörösen összetett levél. A levélkék széle igen finoman fűrészes, ez rendszerint csak nagyítóval figyelhető meg. A levélcimpák 1–3 cm hosszúak és 1–3 mm szélesek lehetnek, szálasak, laposak. A leveleket kézben dörzsölve (különösen elszáradt állapotban) érdességet észlelhetünk. A virágok ernyőben állnak, színük sárga, az ernyők átmérője általában 7–9 cm, sem gallér, sem gallérkalevelek nincsenek. A termés lapos, tojásdad vagy hosszúkás alakú, 7–10 mm hosszú ikerkaszat, igen keskeny szárnyas szegéllyel. A nem virágzó egyedek tőleveleinek hossza 40–70 cm lehet. Az egész növény az zellerfélékre jellemzően illóolajat tartalmaz.

A faj jelenleg 6 előfordulási helyéről ismert:

A Pilisben, a Pilishegyen, Pilisszántó felett (a legnagyobb populáció, kb. 3000 tő),
A Gerecsében, a Nagy-Pisznicén három kisebb populációban
A Börzsönyben, Nagymaros felett az Ördög-hegyen,
A Bükkben, a Bél-kőn, Bélapátfalva felett (egy nagyobb és egy kisebb populáció),
Erdélyben, a Tordai-hasadékban,
A Tornai-karszt szlovákiai oldaláról.
Magát a fajt Kitaibel Pál fedezte fel a XVII–XVIII. század fordulóján első lelőhelyén, a Pilishegy délkeleti sziklaélén, Pilisszántó felett. Másodikként a Tordai-hasadék populációja került felfedezésre Baumgarten által 1846-ban. Érdekes a sorsa a nagymarosi, börzsönyi populációnak. 1853-ban Reuss "cseh-tót" nyelven írott művében leírja e helyről a fajt, de felfedezését senki sem veszi komolyan a szerző egyéb kétségbe vonható megállapításai miatt. Ezen adat csak 1937-ben kerül megerősítésre a nagy német botanikus, Meusel magyarországi útja alkalmával. A bél-kői populációt 1912-ben Budai József fedezi fel a Bükkben. A gerecsei populáció felfedezőjeként Boros Ádámot tisztelhetjük, aki 1940 nyarán leli meg a Nagy-Pisznice déli ormán a fajt. Még egy előfordulása ismert a fajnak a Tornai-karszt szlovákiai oldaláról is.

A magyarföldi husángot az ember közvetlenül (tehát azáltal, hogy leszedné, gyűjtené) nem veszélyezteti, sokkal nagyobb veszélyt jelent termőhelyeinek tönkretétele a kőbányászat által, mint az a Bél-kőn hosszú éveken át gondot okozott. Másik, napjainkban ennél már súlyosabb problémát okozó veszélyeztető tényező a vadállomány, elsősorban a muflonállomány kártétele. Ez ellen jelenleg hatásos védelmet csak termőhelyeinek bekerítésével nyújthatunk. A gerecsei Pisznicén és a Börzsönyben is kerítéssel védekeznek a természetvédelmi szakemberek a vad kártétele ellen. A magyarföldi husáng fokozottan védett, természetvédelmi értéke 250 000 Ft.